Farkas János visszaemlékezése

Emlékeim Rézler Gyuláról

(A 2011. május 27-én, a Rézler Gyula születésének 100. évfordulóján – az MTA IX. Osztálya és a Rézler Alapítvány által közösen – rendezett centenáriumi ünnepségen elhangzott előadás alapján.)

Egyik életrajzában Rézler Gyula azt írja, hogy „1969-ben a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetében Szelényi Iván bemutatott Kulcsár Kálmánnak, Farkas Jánosnak, Héthy Lajosnak, Makó Csabának.” Ekkor én az Intézet igazgatóhelyettese voltam, s valóban ekkor találkoztunk először életünkben személyesen.

De nemrégiben bevillant az agyamba az 1947. május 24-26. között Siófokon rendezett VI. Balatoni Vándordíjas Dalostalálkozó emlékképe. A hazai énekkarok találkozójának vezető karnagyi tisztét ekkor Bárdos Lajos, Bartók Béla és Kodály Zoltán tanítványa töltötte be. A résztvevő kórusok által előadott közös dal Bárdos „Istené az áldás” című kompozíciója volt. A többnapos találkozón a helyi cserkészcsapat tagjait osztották be egy-egy énekkar mellé kísérőnek, nekem a Kammer Gyár kórusa jutott. Emlékszem, a nők krémszínű rakott szoknyában, világoskék blúzban, a férfiak ugyancsak krémszínű öltönyben, világoskék ingben szálltak le a budapesti vonatról. Nagy élmény volt ezekkel az öntudatos, kulturált, elegánsan öltözött munkásnőkkel és férfiakkal találkozni, s együtt élni néhány napig. A versenyen is kiválóan szerepeltek. Büszke voltam, hogy velük lehetek. (Az emlékek felidézésében Tímár Imre és Pintér Károly karnagy urak voltak segítségemre, akik ma is Siófokon élnek.)

Ekkor – fiatal cserkészfiúként – természetesen fogalmam se volt arról, hogy Rézler Gyula „Egy magyar textilgyár munkástársadalma” című jelentős tanulmányában az 1904-ben alakult Kammer testvérek Textilipar Rt., később Magyar Textilipar Rt-ről szóló, alapos szociológiai vizsgálatban feldolgozta a gyár történetét, az itt dolgozók életét és még erről a munkásénekkarról is beszámolt. 22 év múltán ismerkedhettem meg a Kammer-gyár dolgozói életét vizsgáló tudós szociológussal. Az élet apró üvegcserepei így állnak utólag össze egységes egész képpé.

Rézler Gyula 1964-ben – úgy tudom, a Magyarok Világszövetsége meghívására – jött először vissza Budapestre.

Intézetünkben tett látogatásakor, 1969-ben találkoztunk tehát először. Ebben az időben Kulcsár Kálmán akadémikus, igazgató helyettese voltam. Rézler professzor érdeklődött afelől, hogy milyen kutatásokkal foglalkozom. Tájékoztattam, hogy a műszaki fejlődés társadalmi előfeltételei és következményei érdekelnek és egy kutató csoporttal éppen vizsgálatokat végzünk a hazai gyógyszer-, és nehézvegyiparban. Hazatérése után levelet írt, amelyben két terjedelmes irodalomjegyzéket küldött az amerikai iparszociológiai kutatásokról. (Az egyik a References: Studies: Employment impact of technological change, a másik pedig a technikai változás problémáival foglalkozó fontosabb amerikai művek listája volt.)

1972-ben aztán egy hosszabb levélben bírálta és értékelte a már említett vegyipari és gyógyszeripari kutatásomról készült beszámolómat. Hangsúlyozta a fogalmak pontos meghatározásának a fontosságát és követelményként aláhúzta, hogy a módszertani eljárások mások által is ellenőrizhetően legyenek bemutatva. Szigorú bírálata ellenére sokra értékelte munkásságomat és én erőt nyertem biztató soraiból. Továbbá elküldte „Automation: Its impact on the organization and functions of personnel management” című tanulmányát, amely jelentősen befolyásolta további kutatásaim szemléletét.

1973-ban ismét látogatást tett az MTA Szociológiai Kutatóintézetben, amikor nemcsak kollegiális, de érezhetően már baráti viszony alakult ki közöttünk. Én ekkora teljesen tudatában voltam annak, hogy a két világháború közötti magyar szociológia egyik óriásával találkozom és ezt nagy megtiszteltetésnek tekintettem. 1975. márc. 28-án keltezett levelét is őrzöm, amelyben Gyula köszöni elküldött kutatási beszámolómat és a róla szóló újságkivágásokat. Írja, örül annak, hogy újra felfedezik szülőhazájában és megbecsülik itthon végzett háború előtti régebbi munkáit. Később is rendszeresen küldött nekem amerikai szakkönyvekről készült könyvismertetéseket.

1991 és 96 között több alkalommal amerikai egyetemi oktatók delegációja tagjaként, 1992-93-ban az ELTE illetve a Munkaügyi Minisztérium meghívására látogatott el Budapestre és tartott előadásokat. Mindig meghallgattam ezeket, ha lehetőségem adódott.

1994-ben jelent meg a Püski Kiadónál az „Arbitrálás-amerikai módra” című kiadvány, amely Rézler Gyula és Cory R. Fine tanulmányait tartalmazta. (Szerkesztette és fordította Ladó Mária). 1994. decemberben írt újévi üdvözlő levelében feleségével, Ágnessel együtt meghívott Albuquerque-ba, írván, hogy „mindig fenntartunk számodra egy üres szobát”. Sajnos erre az utazásra – az én halogató viselkedésem miatt – soha nem került sor.

1995-ben Gyula Bloomingtonban hozta létre első alapítványát, az Indiana University Magyar Tanszékén, amelyre 1998-ig a Magyar Szociológiai Társaság Elnöksége jelölte az ösztöndíjasokat. Ekkor, mint az Elnökség tagja, magam is részt vettem az első odautazó fiatal kutatók kiválasztásában.

Miután 1984-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen megszerveztem a Szociológiai Tanszéket, lehetőségem nyílt arra, hogy a Pro Renovanda Cultura Hungariae alapítványhoz benyújtsak egy pályázatot, amelyben támogatást kértem Rézler Gyula vendégprofesszori meghívásához. Így volt lehetséges, hogy 1997 tavaszán Gyula a BME Szociológiai Tanszékén előadásokat tartson a technológiai változás társadalmi hatásairól, különös tekintettel a munkapiacra és az ipari munkásokra. 1997 márciusában Gyula Zane Reeves professzorral együtt érkezett Budapestre, aki akkor a University New Mexico School of Public Administration igazgatójaként a mediátor és arbitrátor-képzés vezetője volt. Mindketten a munkaviták elintézésének és eldöntésének amerikai modelljeiről tartottak előadásokat a Munkaügyi Minisztérium szakemberei számára. S ezzel kezdetét vette a mediáció, mint alternatív konfliktuskezelési módszer hazai elterjedése. De ez már egy másik történet része.